Mondd, hogy Te sem szereted a hosszú, mindenféle tökmagos meg vaníliás, mandulás és teljesen abszurd ízesítésű, kávénak nem nevezhető italokat. Mondd, hogy a kávé rövid, a kávé olasz, ha nem is olasz, inkább ütős, markáns, hogy a kávé az kávé. Lássam az arcodon, hogy belekortyolsz, nem fintorogsz, megüt az íze, élvezed, hogy keserű, és mondd, hogy ez igen. Hogy isteni. Mennyei.
Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben vártam rá, vártam és vártam, mert túl korán értem oda, meséli Szilárd, miközben ízlelgeti kedvenc eszpresszóját. Leteszi a poharat, a tekintetét még egy darabig a fekete csészén tartja, elmereng. Tudjátok, nekem nagyon fontos a közös ízlés, mondja. Abba tudok beleszeretni igazán, teszi hozzá, majd folytatja: amikor érti, hogy miért jó a jó. A minőséget nem csak érzékelni lehet, szerintem érteni is kell, hiszen, ha nem vagyok tudatos ebben, hogy mit miért iszom, eszem, mit miért szeretek, akkor könnyen megvezethetnek. És én olyan vagyok, akit nem lehet csak úgy átverni, egészen pontosan tudom, minek mi a háttere, mi mennyibe kerül, honnan származik. Engem nem lehet irányítani. Tudatos, racionális ember vagyok, aki kézben tartja a dolgokat. Nem hallgatok meg olyasmit, ami befolyásolna, vagy másfelé terelné a gondolkodásomat, mint az általam kijelölt irány, sorolja Szilárd határozottan. Azt gondolom, teszi hozzá, ezek az értékek azok, melyek meghatároznak engem, ezekből nem engedek. Ezért merengtem akkor, folytatja, azon a napon csupa elvárásokkal telítetten ilyen dolgokon, hogy majd megérkezik, leül velem szemben, mélyen a szemembe néz, és azt mondja, egy presszót kérnék. És nem kér hozzá tejet, na jó, tejet, vagy egy kis tejszínt persze kérjen, nem vagyok szigorú. Oké, annyi az engedmény, ha egy cukorral issza, az még elfogadható, de nekem ne öntsön itt bele két-három zacskónyi cukrot, és ne dobálja tele édesítőszerrel, mert akkor azonnal kiábrándulok, meséli szakadatlan, szinte levegőt sem, csak sorolja, miket várt a nőtől, akivel már legalább egy hónapja csetelt akkor, minden egyes nap. Már mindent tudott róla, ez az egy, amit nem mert megkérdezni, mert ez annyira fontos neki, hogyan issza a kávét ez a gyönyörű nő, nem akarta elrontani az élményt.
Helló, szabad ez a hely, kérdezi a nő, majd leül. Szilárd tétovázik, mert az üde, hóbortos jelenség egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képeken. A fotókon, amiket Szilárd látott, egy komoly nő szerepelt, olyan menedzser-típus, vagy valamilyen multicég vezetője, itt előtte pedig egy kipirosodott, félig még vizes, göndör hajú nő ül éppen, aki egy hatalmas pakkot tesz a másik székre. Az úszáscuccom, mondja, majd felnevet, nem volt időm frizurát csinálni, bocsi, szerettem volna időben ide érni, mentegetőzik. A fuvallat, ami vele együtt érkezett, szokatlan és vonzó. A levegőben egy érdekes, keleti illat kering, a nő mosolya és lénye, szinte bevonja a helyiség aprócska zugát, ahol ketten ülnek. Szilárd nem tudja levenni a nőről a tekintetét, zavarában leejti a kanalát, a csilingelésre többen odafigyelnek, de Szilárd észre sem veszi őket. Egy uborkás limonádét kérnék, cukor nélkül, feleli a nő a korábban feltett kérdésre.
